A magyarságomat nem veheti el senki, mert az bennem van: a megélt években, az emlékeimben
Odahaza sokat foglalkoztam azzal, hogy meghatározzam magam. Nem sikerült. Mindig is kettős tudatom avagy identitásom - bármilyen nevet adhatunk neki - volt. Mivel imádatom tárgya és munkaeszközöm a magyar nyelv, hát magyarnak, mi több, sokáig igen harcos magyarnak vallottam magam. Persze most is rajongva szeretem nyelvünket és irodalmunkat. Meggyőződésem, hogy a világ egyik legszebb nyelve, aminek segítségével gondolatainkat, érzéseinket a legárnyaltabb módon tudjuk a másik tudomására hozni.
Ugyanakkor a magyar kultúra más területeit kissé kívülállóként éltem meg. Amit úgy általában magyarnak mondanak: csikóbőrös kulacs, sárközi népviselet, csárdás stb., az belőlem mély csodálatot vált ki, de valahogy nem érzem teljesen a magaménak. Amíg a Sárközben éltem, igyekeztem a lehető legtöbbet megtudni a viseletről, hagyományokról, s tiszta szívvel mondhatom, hogy egyik ámulatból a másikba, s nagy szerelembe is estem mindezekkel (ideértve a tejfölös-borsos bütykös kalácsot és a melegszívű, befogadó embereket is). De nem buzgott a "vérem" a csárdás hallatán. Ott éreztem meg először, hogy a magyarságtudatom mellett vagy azon belül sváb is vagyok. Pedig egyáltalán nem éltük a sváb életformát; mivel Anyu nem volt sváb, hát sváb ételeket is inkább csak a szomszédban ettünk. Sosem volt pruszlikom, bár pacskerem igen, apu édesanyja kötötte. Ki érti ezt? Ha meghallottam a sramlimuzsikát, majd kiugrottam a bőrömből, táncolhatnékom támadt, s ezt nyugodtan mondhatjuk jelen időben. Ez már elég is ahhoz, hogy svábnak mondjam magam, ráadásul igen gyenge német nyelvtudással? Ha ettől kicsit elvonatkoztatunk, akkor azt mondhatom, hogy nagyon büszke vagyok magyar tudósainkra, építészeinkre, némely államférfira stb. stb. - tudatában annak, hogy köztük kevés echte magyar volt. Ám ez nekem nagyon tetszik. Szeretem azt, hogy nem magyar emberek annyira beleszerelmesedtek hazánkba, hogy itt telepedtek le (kereskedők pl.) és dolgoztak hazánk javára. Voltak, akik a nyelvet sem igazán bírták, mégis elköteleződtek (új) hazájuk iránt. Mélységes bánattal és felháborodással tölt el ugyanakkor, hogy Magyarország, a hazám képes volt elüldözni honpolgárai közül azokat, akiknek nem tetszett a vallása, származása, gondolkodásmódja, illetve egyéb identitása. Annyira büszkék vagyunk Nobel-díjasainkra, de azt már nem tesszük hozzá, hogy sikereiket hol érték el, s miért kellett elhagyni szülőföldjüket. Radnótit előbb állítottuk kivégzőosztag elé, aztán piedesztálra. Nem tetszik az sem, ahogy elesettjeinkkel bánunk. az sem, hogy vérrel-verítékkel érvényesülhet bárki is a mindennapokban. Úgy látom, hogy mi magunk vagyunk a saját ellenségeink.
(Sajnos azt sem tudom elfeledni, amikor a rendszerváltás hajnalán az új kormány megkérdőjelezte magyarságomat, mert az őseim nem a Vereckei szorosnál léptek hazám földjére. Nagyon iparkodom, hogy a politika iránt érzett érzéseimet ne vetítsem ki Magyarországra és magyarságomra. Politikai kurzusok jönnek-mennek, a rengeteg szellemi, tárgyi és környezeti érték pedig marad, úgy remélem.)
Ennek boncolgatásába most nem szeretnék belemenni, írok majd még erről a blogban.
Inkább visszakanyarodok ahhoz, hogy odahaza rengeteget filóztam azon, hogy idekint ki, mi leszek? Inkább magyar vagy megtalálom a megfelelő sváb/német közegemet és felszínre tör apai ágon német származásom?
Nos, per pillanat nincs még itt az ideje az ezen való filozófálgatásnak és moralizálásnak. Közbeszólt a kőkemény realitás: megfelelő albérlet megtalálása, berendezkedés stb. Annyit azért elmondhatok, hogy a német feliratok otthonos érzéssel töltenek el, nem idegenek. A német kultúráról viszont egyelőre nem tudok többet, mint amit tanultam róla, illetve mint amennyit utánaolvastam. Továbbra is szomjazom minden magyar szóra, el sem tudnám képzelni, hogy ne használjam anyanyelvemet, ne olvassak magyar nyelvű könyveket, internetes újságot stb. Az új év első perceiben természetesen a magyar himnuszt énekeltük. Viszont a nyelven kívül nem tudok mást felmutatni, amivel "igazolhatom" magyarságomat. Mégis ezer szállal kötődöm Magyarországhoz.Ugyanazt a kettősséget érzem, mint odahaza. Magyar vagyok és sváb. Nem német, hanem sváb.
Meg fogom szeretni Németországot, mert meg akarom szeretni.
A szülőhazámat meg hogy a csudába ne szeretném?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése