Az van, hogy nem halogathatom tovább (spoiler: ez most elég zagyva lesz)

Zorán számára ma találtam, ezer éve nem hallottam, nem tudok betelni vele, ráadásul őszi zápor: ősz=szeptember és még az eső is stimmt, hát a művész úr dalát hoztam illusztrációnak

Napok óta gyúrom a mondanivalómat, ami nem más, mint a Németországba költözésünk története.

Miért jöttünk ki, mi marasztal itt és hazaköltözünk-e valamikor? 

Az első kérdésre a felelet az, hogy mert muszáj volt (a többit majd az élet megválaszolja, de lehet, hogy később én is). Neoex évek óta közmunkáknak örömködött, ha volt egyáltalán lehetősége árkot pucolni, füvet nyírni és egyéb léleknemesítő feladatokat végezni, mely, mint jól tudjuk, szépen vissza is vezette volna a munka világába, ha visszavezette volna, de nem vezette, mert a kismillió megpályázott állás nem az ő munkaerejére és eszére várt. Ha már tudok indulat nélkül beszélni-írni a közmunka tárgyköréről (emberközpontúságáról, hasznosságáról stb.), akkor majd megteszem, most még piheg a keblem, ha csak szóba kerül is. Szóval a családfő hosszú évekig nem tudta teljesíteni a társadalom és az én elvárásaimat sem, ti. tartsa el a családját, én meg lógázzam a lábam, hisz már teljesítettem kötelességemet: szültem egy gyermeket, otthon lett volna a helyem, a fakanál mellett, a fakanál meg a pihe-puha ágyikóban... A lényeg az, hogy gyermekeink két évvel ezelőtt Németországba "kirándultak", mert ők is elvesztették a munkájukat, s elfogadták német barátaik felajánlását és segítségét. Hiányuk fájt, de azért elfogadtuk a döntésüket, s hála a modern technikának, Interneten tudtuk tartani a kapcsolatot. Ahogy ők kezdték megszokni a kinti életet, úgy erősödött bennünk is a gondolat, hogy valamit kéne kezdenünk magunkkal. Magam szerződéssel dolgoztam a bonyhádi gimiben, mely viszony idén június végéig szólt. Előre terveztünk és egy nagy levegővétellel apukát márciusban magukkal vitték a Fruzsiék. Én, mint leggyengébb lán(y)cszem otthon maradtam. Iszonyatos volt. Tudom, hogy sokan mások is vannak egyedül, sokkal szomorúbb okok miatt is, mint én voltam, de igazából ez nem érdekelt és csöppet sem enyhített a bánatomon. Sokszor legszívesebben vonyítottam volna a magánytól, nem is értem, miért nem tettem meg.

Az természetesen öröm volt, hogy Neoex a papírok lerendezése után máris munkába állhatott, vagyis kiérkezése után két héttel már mosogatott, illetve ipari mosogatógépet kezelt egy szálloda éttermében. Csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől! :) Végre újra a társadalom és a család fontos tagjának érezte magát. Csak sajnos nem a magyar, hanem a német társadalmat tüntette ki bizalmával. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak: az állás négy órás volt, s hiába fizetett, nem fizetett eleget, hogy egy garzonlakásnál nagyobb bérleményt fizetni lehessen belőle. Így hát az volt a terv, hogy még másfél évet ki kell bírnunk egymás nélkül. Én maradjak a munkahelyemen, Neoex pedig iparkodik nyolcórás állást találni.

Szeretek egyedül lenni sokszor, sokáig, de nem mindig. Márciustól mindig volt, ezért mindent elvállaltam, amit csak lehetett. Visszanézve fogalmam sincs, hogyan csináltam végig mindazt, amit végigcsináltam.

Eleve az állandó éjszakai munka eléggé kikészíti az ember szervezetét és persze pszichéjét is. Szóval nem könnyű, bár a lányokat nagyon szerettem a kollégiumban, úgy gondolom, nagyon jól kijöttünk egymással. 

A munkahely azért némi nappali jelenlétet is megkívánt; őszintén szólva, ennek (mindig is) nagyon nehezen tettem eleget, egy nappali megjelenést nagyjából egy hét alatt tudtam kiheverni. A munkahelyem mellett önkormányzati képviselő is voltam; kevés látványos tevékenységgel, sok háttérmunkával. Iparkodtam minden előterjesztésnek utánajárni, jó néhánynak olyan alaposan, hogy a kapott információk alaposan megleptek és újabb kutatásokra ösztönöztek. Nagyon sajnálom, hogy az összeállított anyagokat végül nem volt módom napirendi pontokká transzformálni és nyilvánosan megvitattatni. 

Az augusztusi nagyrendezvényre az önkormányzat nevében irodalmi pályázatot írtam ki, s a beérkezett több tucat anyagot átolvastam; kiválasztottam a felolvasásra kerülőket - az irodalmi kávéházat pedig megszerveztem. Ugyanekkor a foltvarrók és gyöngyfűzők kiállítását szintén megszerveztem, megrendeztem; továbbá Hadikfalvi Andrea kiállításának megnyitását is örömmel elvállaltam. Mindezen programokról pedig tudósítást írtam Nagymányok honlapjára.

Közben írtam és - halleluja! - be is fejeztem a négy éves munkát: a Fekete aprószentek című könyvecskét, melynek szeptember elején volt a bemutatója. Érzelmileg rengeteg energiát vett el tőlem maga az írás, hát még a bemutató! Ezer szerencse, hogy milliószor többet adott vissza :D Nagyon-nagyon szerettem írni és nagyon örülök, hogy sokak lelkét megérintette a történet és annak feldolgozása. 

Nekem persze ennyi munka sem volt elég, még megszerveztem az általános iskolai osztálytalálkozónkat is...

Annyi mesélni valónk volt egymásnak, hogy a várva-várt dj (Csordás János) hiába várt arra, hogy táncra perdülünk, mi csak beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. Egy hétre rá pedig már indultam is a családom után.

(Jaj, azt kihagytam, hogy június utolsó hetében sokként ért, hogy a főnököm nem számított rám tovább a munkahelyemen. Úgy tudom, már február óta megvolt az utódom, de lehet, hogy ez csak pletyka, mindegy is. Az a lényeg, hogy próbáltam megőrizni a méltóságomat, s igyekeztem palástolni, hogy öt percen belül épp a harmadik szívinfarktuson esem túl. Valahogy hazaértem, mert a busz és a lábam ismerte a hazafelé vezető utat. A gyerekek ültek előbb a Skype elé, hát szegényekre ontottam a kétségbeesésemet. A vejem azonnal így reagált: - Ne izgulj! Eszedbe se jusson másik állást keresni! Készülj a kiutazásra. Nemcsak apósom keres, hárman keresünk. Eddig ti segítettetek nekünk, most mi segítünk nektek. 

Fruzsi mintha vonakodott volna... Jó, nem, ő is nagyon rendes volt. Azt mondta, hála Istennek, eztán végre az apjának újra én viselhetem gondját :) (És ez be is következett...) Láss csodát! Két hét múlva örömmel újságolták, hogy aptya nyolc órában dolgozik. Hurrá! Isteni gondviselés!
Kifelejtettem azt is (mostanában feledékeny vagyok), hogy (többek között) összeszedtem egy fültőmirigy-gyulladást, köznapi nevén mumpszot. Ebben a korban és ráadásul gyermekkoromban átestem ezen a betegségen. Tudom, hogy nevetséges. Cserébe fájdalmas, de nagyon. Sosem felejtem el (mert ezt tényleg nem lehet) a családom arcát (köszi, Skype!): egyszerre voltak kétségbeesettek és jókedvűek. Janus-arc egy időben. Nagymányok egyetlen mumpszosa voltam évekre visszamenően.)

De előtte eladtam a házunkat és becsomagoltam az életemet, ahogy tudtam. Az utolsó három nap egy percet sem aludtam. Önkívületi állapotban voltam, összesen három emlékképem van, minden más egyszerűen törlődött vagy el sem jutott a tudatomig. Azóta sem tudom, mi minden történt azokban a napokban, tanúvallomások alapján próbálom összerakni azt a 72 órát (ha jól számolom).

Pont Apu születésnapján indultam útnak. Pont oda (pontosabban közelébe), ahonnan Apu ősei 250 évvel ezelőtt indultak Magyarországra. Ha valaki ebben valami jelet lát, akkor azt látja, amit én. 

Már bőven Ausztria közepén jártunk (ha jártunk egyáltalán arrafelé), mire csendes pityergéssé csitult a bőgésem. Négy fiatalember társaságában, egy hatalmas Dodge-dzsal száguldottunk új otthonom felé. A rádióban Heino és Laura Wilde meg sokan (német) mások énekeltek. Kellett egy kis idő, mire leesett, hogy németül. 

Tizenhárom órás út után  másztam ki az autóból. Neoex ölelt meg először. 

Na, a viszontlátás leírására nincsenek szavaim.